A repülésnek számtalan előnye van. Anélkül, hogy most ezeket kivétel nélkül megpróbálnám felsorolni, megemlítem a talán legesleghasznosabbat: a gyorsaság. A nagy sebességnek, az időspórolásnak viszont komoly ára van. Történetesen az, hogy le kell győznünk a félelmeinket. Mert bizony el kell hagynunk a kellemes talajt, s el kell emelkednünk több ezer méterre.
És hát ki ne remegni, ha csak egy kicsit is, a legelső alkalomkor, mikor repülőgépre száll? Persze, ha elég fiatalok vagyunk hozzá, megtörténhet, hogy nem fogjuk fel a történések súlyát, és átsiklunk a dolgok felett. Egy ismerősöm mesélte például, hogy amikor először mentek repülőgéppel nyaralni kislányával – talán ha jól emlékszem nyolc éves volt ekkor –, megtörtént, hogy a csöves beszállás miatt a kis Lilinek fel sem tűnt, hogy már a gépen vannak. S amikor már elemelkedtek a talajtól, odafordult édesapjához és azt kérdezte, hogy na mikor szállnak már át a repülőgépre?
Úgyhogy ha gyermekkel utazunk, és szerencsénk van, megúszhatjuk a dolgokat ilyen egyszerűen is. Az én szüleimnek kevesebb szerencséje volt már. Arra ugyanis emlékszem a mai napig, hogy az első repülésemet nem viseltem túl jól. Ennek oka pedig nem volt egyéb, minthogy akkoriban, még mielőtt szembesültem vele, hogy én is kerülhetek repülőgépre, a kedvenc tévés műsorom a légi katasztrófákkal foglalkozott. Nagyon szerettem nézni, s noha nem pontosan fogtam fel a műsor jelentőségét és valódiságát, valahogy szerettem, ahogy megpróbálták kitalálni, miért zuhanhatott le egy gép. Fiatal voltam, nem igazán jutott el az agyamig, hogy ezek mind valós eseményeket dolgoznak fel.
Lényeg a lényeg, amikor közölték velem, hogy Spanyolországba utazunk, méghozzá repülve, nem voltam túlzottan boldog, és próbáltam meggyőzni őket, hogy nézzenek meg velem pár részt a katasztrófákról, hátha belátják, micsoda baklövést készülnek éppen elkövetni. Ők persze hajthatatlanok voltak, akárcsak én. Ennek lett eredménye, hogy édesapám kölcsönkérte egy ismerőstől a kameráját, ami akkoriban még elég nagy szó volt. Mármint ha volt valakinek, mert nekünk ugyan nem. Ő már tudta, hogy jó móka lesz.
Az én emlékezetemben valóban úgy maradt meg az út, hogy nyugtalan voltam, hányingerem volt, és hihetetlenül dühös voltam a szüleimre, amiért erre az egészre rákényszerítenek. Ugyanakkor az én fejemben, és ezt teljesen komolyan állíthatom, úgy rémlett felnőtt fejjel, hogy noha nehéz szívvel, dühösen és kicsit félve, de egészen könnyedén elviseltem az utazás viszontagságait. S hogy olyan tíz perc után nagyjából már teljesen átadtam magam az új élménynek, és higgadtan végigültem a pár órát.
Csakhogy nem olyan régen édesapám előállt a felvétellel. Ugyanis az egész előadásomat végig filmezte, mert tudta, hogy később ez nagy móka lesz. Már jó ideje nem láthattuk a felvételt, mert az eredeti film VHS kazettán volt meg, hagyományos videó lejátszónk meg már évek óta nem volt, mióta bejöttek a dvd lejátszók. Azóta meg már azok is kimentek a divatból, már olyanunk sincs. Szóval apám, szembesült vele múltkor, hogy létezik az úgynevezett VHS digitalizálás. Talált egy nagyszerű céget, amely ezzel foglalkozik. Ez a folyamat tulajdonképpen azt teszi lehetővé, hogy a hagyományos kazettákról, szalagokról átörökítsék a hanganyagot vagy a képet, esetleg mindkettőt, így számítógépes fileként is rendelkezésünkre állhat a későbbiekben. Ez nem csupán azért jó, mert videólejátszó nélkül is megtekinthető egy régi, családi felvétel mondjuk, hanem mert nem kell többé attól tartani, hogy a kazetta meghibásodásával végleg elveszítjük ezeket a drága emlékeket. Mondanom sem kell, apám kapott az alkalmon, és elcipelte az összes kazettáját, amit csak talált otthon. Ezek jószerivel mind azt az időszakot dokumentálják, amikor én hisztiztem valami miatt és rosszul viselkedtem.
Hamarosan pedig egy pendrive-val tért haza, amin csupa meglepően jó minőségű felvételként szerepeltek ezek a régi videók. Köztük pedig a családi kedvenc, az első utazásom egy repülőgéppel.
Hát mondhatom, nehéz dolog szembesülni a valósággal. Amint mondtam, az én emlékeimben úgy őrződött meg ez az esemény, hogy azért annyira nem volt nehéz hozzászoknom a repülés élményéhez vagy a gondolatához. Csakhogy ezúttal muszáj volt a szememnek hinnem, nem pedig a saját emlékeimhez. A videón ugyanis jól látszik, hogy már egy nappal a repülés előtt sírtam, ha csak szóbahozták a nyaralást. Feküdtem a földön, a könnyeim ömlöttek és megállíthatatlanul bömböltem folyamatosan. S ugyanez folytatódott az autóban, amikor a reptérre tartottunk, majd szintén folytatódott a check-in előtt is, illetve a gépre szálláskor is. Tehát kisebb-nagyobb szünetekkel, de végigbömböltem egy egész napot. S ez nem ért véget a repülőn sem. Igaz, látván, hogy mennyi emberrel vagyunk összezárva, halkabbra vettem a dolgot, szemmel láthatóan az ő jelenlétük egy kicsit megnyugtatott. De aztán eljött a felszállás pillanata, amikor ismét megeredtek a könnyeim. A felvételen közben persze hallható, ahogy a szüleim hatalmasakat nevetnek rajtam, és mondogatják, hogy milyen jó lesz ezt majd visszanézni. A felvételekből kiderült, hogy az út nagyjából 90%-át végig sírtam és panaszkodtam, és még azt is megemlítem, hogy bizony a repülők le szoktak zuhanni, miért nem veszik tudomásul?
Mentségemre szóljon, a tévé miatt akkoriban tényleg elég torz volt a képem a légitársaságokról. Ma már rutinos utazgató vagyok, cseppet sem tartok a légi utazásoktól. Elfogadtam a tényt, hogy ennél jobban ellenőrzött és felügyelt utazási forma nem létezik az egész világon sem.
Végül, ha hiszitek, ha nem, nem zuhant le a repülőgép. Ami azt illeti, a hazaúton már én is higgadtan, mondhatni méltósággal viseltem a megpróbáltatást, holott emlékszem azért, hogy a nyugtalanság valahol mégis ott motoszkált bennem. De a legrosszabbon ekkor már túl voltam: a legelső repülésen.
Szóval erre is jók ezek a felvételek. Érdekes megtapasztalni, ahogy a szilárdan őrzött emlékeinkről kiderülnek, hogy bizony elég hamiskásak. Nem kellett hozzá semmi más, csak a vhs digitalizálása, és apám éleslátása, hogy azt a műsort, amit én ott produkáltam, érdemes, sőt, szinte már kötelező jellegű levideózni, mert ilyet nem minden nap láthat az ember.